A mindfulness (éber jelen tudatosság) lényeges, de ne tévesszen meg: a vállalatok kisajátítják maguknak az elképzelést azért, hogy álcázzák, hogyan tesznek tönkre bennünket

A szöveg és a kép forrása: https://www.salon.com/2015/09/27/corporate_mindfulness_is_bullsht_zen_or_no_zen_youre_working_harder_and_being_paid_less/

Szerző: Ronal Purser –Edwin Ng - 2015. szeptember 27.

Magyar fordítás: Tóth Ágnes - 2021. december 14.

A mindfulness (éber jelen tudatosság) bevett szóvá vált. A Time magazin címlapján egy fiatal szőke nő békésen árasztja magából a boldogságot és köti hozzá a jellegzetes történetet, ‘Tudatos Forradalom’. Az olyan hírességektől kezdve, mint Oprah Winfrey és Goldie Hawn, a szerzetesekig sokan támogatják; idegkutatók és meditációs tanácsadók veregetik vállalatvezetők vállát a davosi világgazdasági fórumon; világossá vált, hogy a mindfulness fő irányzat lett.

Azonban a mindfulness tobzódása valóban forradalom? Ha igen, akkor pontosan mi fordult fel vagy változott meg radikálisan, amiért ilyen nagy szerepet kapott.

A Wall Street és a nagyvállalatok még a szokásos üzleti etikai kódex szerint működnek, az egyedi érdekek és politikai korrupció is minden komolyabb ellenállás nélkül működhet, az állami iskolák továbbra is forráshiánnyal és elhanyagoltsággal küzdenek, a javak nagymértékben koncentrálódtak, az egyenlőtlenség eddig soha nem látott méreteket öltött. Emberek tömegesen kerülnek börtönbe és a börtönök túlzsúfolttá válnak, amely új társadalmi fenyegetettséget jelent, továbbra is köztéma a rendőrök afro-amerikaiak elleni önkényes fegyverhasználata és a szegények hibáztatása. Az Amerikai Egyesült Államok katonai imperializmusa folyamatosan terjed és a globális felmelegedés okozta küszöbön álló katasztrófák réme már felütötte fejét.

A vállalati szektort tekintve, a stressz miatti távollétek 300 milliárd dolláros veszteséget okoztak és közel 550 milliárd dollár veszteség tudható be a “dolgozói elkötelezettség” hiányának, így tehát nem meglepő, miért vált a tudatosság egyszeriben az új divathóborttá. A termelésben és hatékonyságban jelentkező ilyen mértékű hiány veszélyezteti a profitszerzés logikáját. Ahogy Nicole Ashoff rámutat “A Tőke Új Prófétái” című művében, ahhoz, hogy a kapitalizmus fennmaradjon, “az embereknek aktívan részt kell venniük és újra kell termelniük a struktúráit és normáit”, és krízis időben “a kapitalizmusnak olyan kulturális gondolatokat kell hasznosítania, amelyek a profitszerzés körein kívül léteznek.” A mindfulness egy ilyen új kulturális gondolat, amely ezt a célt szolgálja.

Noha azok, akik a mindfulnessben való tobzódást ünneplik, nem gondolkodnak el komolyan azon, hogy a stressz, miért ennyire átható a vállalatok világában és a társadalomban. A New York Times üzleti tudósítója, és a “Tudatos Munka” szerzője, David Gelles szerint “a stressz nem olyasvalami, amit kirónak ránk. Hanem inkább olyasvalami, amit mi veszünk magunkra.” A New York Times legutóbb kiemelt egy cikket, amely az Amazonnál uralkodó mérgező, szociopata munkakultúráról szól. Idéztek egy korábbi alkalmazottat, aki szinte mindegyik kollégáját látta már az asztalnál sírni. Gelles vajon nyugodt lelkiismerettel adná a tanácsát ezeknek az Amazon alkalmazottaknak, miszerint ők maguk helyezik magukat nyomás alá, és hogy választhatták volna azt is, hogy nem sírnak?

Gelles szerint a stressz kiváltó okai a fejünkben vannak, az érzelmi önszabályozás hiányából fakadnak, a gondolkodásmódunk megszokott mintáiból- és ha az MRI képek igazolják a stressz idegi korrelációját, akkor minden bizonnyal saját magunk teremtjük a nyomorunkat. Akkor csak magunkat- a tudatosság hiányát- hibáztathatjuk. Nem tagadhatjuk, hogy a stressz és a szenvedés megtapasztalása részben a megszokott válasz reakciónknak köszönhető, azonban Gelles túl messzire megy. Az áldozatot hibáztató bölcselkedés a vállalati tudatosság ethoszt erősíti fel: a pszichológiai stressz és szerkezeti bizonytalanságok terhét és kialakulásának helyét az egyénre, a munkavállalóra helyezi, a stresszt egyéni problémaként határozza meg és a mindfulness-t, mit valami csodaszert ajánlja. David Smail kritikai pszichológus ezt a filozófiát “mágikus voluntarizmus”-ként aposztrofálja, mivel az egyént teszik felelőssé az általa érzett stressz miatt és figyelmen kívül hagyják a társadalmi és gazdasági feltételeket, amelyek közrejátszottak benne.

Egy nemrégiben közzétett Stanford-Harvard tanulmány azonban másképp festi le a történetet. A 228 tanulmányból álló meta-analízis alapján kimutatható, hogy a munkavállalókat érő stresszt nem ők maguk gerjesztik és nem a mindfulness hiánya miatt jelentkezik. Pont fordítva, a főbb munkahelyi stresszt okozó faktorok az egészségbiztosítás hiánya, az elbocsátástól való állandó fenyegetettség és a munkahely bizonytalansága, továbbá a diszkréció és a döntéshozatali autonómia hiánya, hosszú munkaidő, az igazságosság alacsony szintje a szervezeten belül és az irreális munkahelyi elvárások. Az egyénekre szabott mindfulness fejlesztő programok ennek ellenére mégsem szentelnek figyelmet annak, hogyan alakul ki a stressz az egymással összetett kapcsolatban lévő hatalmi viszonyok, érdekhálózatok és a magyarázó narratívák hatására. Carl Cederstrom és Andre Spicer azzal érvelnek a “Jó közérzet szindróma” The Wellness Syndrome című művükben, hogy a mindfulness mozgalom példa arra az ideológiai váltásra, amely a jó közérzetre és a boldogságra fókuszáló rögeszmét erkölcsi paranccsá fordítja át. Ez a “biomoralitás” arra készteti az egyént, hogy megtalálja a felelősséget az életben meghozott “helyes” választásokon keresztül- mindegy, hogy testmozgásról, ételről vagy meditációról van szó- ahhoz, hogy optimalizálja önmagát.

A múlandóság valóságára való ráébredésről szóló Buddhista tanítások mára már a vállalati mindfulness részévé váltak. Ahelyett, hogy a jelen valóságban szenvedést kiváltó lehetőséges okokra való odafigyelést gyakorolnák, és ezáltal fejlesztenék a beavatkozás képességét a stresszes helyzetekben, a vállalati mindfulness odáig megy el, hogy arra bátorítja az egyéneket, hogy a stresszt a meglévő bizonytalanság közepette a teljesítményük optimalizálására használják. A bizonytalansági tényezőket pedig érdekes módon elkerülhetetlennek mutatva be, még ha mindezek az egyénektől rugalmasságot követelnek. Ahogy Gelles kifejtette az Atlantic című újságnak adott interjúban: “Kapitalista gazdaságban élünk és a mindfulness ezt nem tudja megváltoztatni.” Ugyanakkor ez nem-e Bhikkhu Bodhi, a szókimondó nyugati Buddhista szerzetest támasztja alá, aki figyelmeztet: “hiányzó éles társadalomkritika, a Buddhista gyakorlatokat könnyen lehetne a status quo igazolására és stabilizálására valamint a fogyasztói kapitalizmus megerősítésére használni”?

Ugyanakkor az ellenzői, mint Jeremy Hunter biztosra veszik, hogy a mindfulness “bomlasztóan” működhet, még a legműködésképtelenebb vállalatokat is méltányosabb, együtt érzőbb és fenntarthatóbb szervezetekké formálva. A vállalati mindfulness szószólói, akik szerint a személyre szóló tudatosságprogramok felforgatóak, gyakran idézik a “Trojai faló” metaforáját. Úgy vélik, hogy bizonyos idő elteltével a tudatosságra megtanított vezetők, főnökök és alkalmazottak felébredhetnek, és jelentős átalakulást hozhatnak a vállalati politikában és a gyakorlatban. Az állításuk mentén haladva, azok a cégek, amelyek nyilvánossá tették sikeres vállalati mindfulness programjaikat, Goldman Sachs, Monsanto és General Mills hamarosan a társadalmilag és gazdaságilag felelős vállalatok modelljévé válhatnak. Azonban nincs tapasztalati tény ennek az állításnak az alátámasztására: ezért ez csak egy feltevés marad.

A vállalati mindfulness trójai faló hipotézise mellett, bizonyíték hiányában létezik egy másik alternatív feltevés: vállalati kvietizmus. E feltevés szerint a vállaltokon belül az egyéneknek felkínált mindfulness a legideálisabb esetben enyhülést hoz a stressz alól vagy Kevin Healy-t idézve a “sértetlenség burkát” alkotja meg, míg a rendszer szintű vállalati diszfunkció változatlan marad.

Vegyük példaként a Goldman Sachs igazgatósági tagjának, William George-nak az érvelését: “A mindfulness legfőbb haszna az üzlet számára abban rejlik, hogy ha minél inkább a munkádra koncentrálsz, jobb vezetővé válsz.” George azt sugallja, hogy a mindfulness gyakorlása hozzájárulhat ahhoz, hogy a vezetők és alkalmazottak “kevésbé agresszívan” viselkedjenek”. “A pénzügyi közösségnek kétségtelenül hasznára válik” –mondta.

Mivel tudnánk magyarázni ezután annak a 21 éves, Merrill Lynch Bank of America gyakornoknak a halálát, aki 72 óra folyamatos munka után epilepsziás rohamot kapott? Az incidens nyomán a Goldman Sachs új szabályokat jelentett be, a gyakornokok napi munkaóráját 17-ben maximalizálta. Hol volt a tudatos vezetés az új szabályok bevezetése előtt? Vagy a napi munkaidő 17 órában való maximalizálásában a tudatos vezetést láthatjuk? Ki és milyen hasznot húz a pénzügyi közösségen belül a stressz és agresszió csökkenéséből, ahogy büszkén mutatják elkötelezettségüket a mindfulness mellett? A gyakornok saját hibájából halt meg? A stresszt, amelyet elszenvedett, saját maga okozta? A tudatos munkára való képtelensége miatt halt meg ilyen tragikusan?

Az a helyzet, hogy mindkét hipotézis csupán feltevés. Másrészt a trójai faló hipotézis azt feltételezi, hogy a vállalati mindfulness programok elősegítik a leleplező, bölcs döntéshozást, humánusabb munkakörülményeket, etikusabb viselkedést, nagyszerűbb szervezeti szerepvállalást és az átformáló kulturális változás nagyobb társadalmi és környezeti felelősségvállaláshoz vezet. Másfelől azonban a vállalati kvietizmus hipotézise azt állítja, hogy a vállalati mindfulness programok az egyén számára csupán felvillantanak egy példát stressz oldásra és a fókuszált figyelemre anélkül, hogy jelentős mértékben ráirányítaná a kollektív figyelmet a stressz és szorongás rendszerszintű állapotára.

Az ítélet elmarad. Továbbra is nyitott kérdés, hogy az egyének tudatosságra való okítása átformálja-e a vállalatokat vagy a társadalmat, vagy pusztán az alkalmazottak pacifikálását éri el és a passzív nihilizmus egy formája csupán. Norm Farb megjegyzi, “Amíg a mindfulness trójai falovának ötlete erőltetett lehet, ugyanolyan hihetőnek tűnik, mint azok a beszámolók, ahol a mindfulness az önelégültségbe és az alávetettségbe vezeti az alkalmazottakat.” Ez a nyitott kérdés, hogy a mindfulness hova és hova nem vezet valójában csak a valódi probléma elsikálása, amely azt igényli, hogy minden mindfulnessbe invesztált fél tanulmányozza az altruizmus és kizsákmányolás sokféle erőit, amelyek hatással lehetnek a kortárs mindfulness még nem tetten érhető és a már aktuális veszélyeire.

Amikor társadalmilag elkötelezett Buddhista kritikusokként felhívjuk a figyelmet a mindfulness irányzatát körülhatároló rendszerszintű problémákra, azt azért tesszük, mert felismerjük a radikális lehetőségek nyíltságát és a mindfulness valódi veszélyeit és nem azért, mert dogmatikusan védjük a mindfulness tradicionális megközelítését a kortárs megközelítésekkel szemben, vagy nagymértékben elvetnénk a terápiás értéküket. Mégis, válaszul ezekre az aggodalmakra, a szekuláris mindfulness szószólói ismételten felteszik a kérdést, megkerülve a szóban forgó kérdést azzal, hogy a buddhista kritikákat azzal a nagyon nyitott kérdéssel térítik el, amely elsősorban kollektív elkötelezettséget követel meg. Hangsúlyozza ezt néhány kitűnő idézet prominens szerzőktől:

“A mindfulness-szel kapcsolatba került vezetők úgy vélhetik, hogy az innovációkkal megoldhatók a valódi problémák és jobbítható az élet. Ki tudja, hogy egy vezető az olyan munkahelyeken, mint a Ford Motor Company vagy a Los Angelesi Tűzoltóság, mire lehet képes egy kevés mindfulness-szel?” --Barry Boyce

“A mindfulness nagy adomány lehet… a széles körben elterjedt meditációs gyakorlat valódi különbséget jelenthet korunk problémáival kapcsolatban. Azonban míg néhányan kényszeredetten a megjavulás tudományos ígérete miatt gyakorolják, a végén azt tapasztalhatják, hogy miután elkezdték, az út sokkal érdekesebb ennél.” -- Ed Halliwell

“Meg van annak a lehetősége, hogy a fokozott tudatosság azt eredményezi, hogy a személyes és a szervezeti értékek elszakadnak egymástól. Ha ez történik, akkor természetesen egy alkalmazott egyszerűen felmondhat, hogy egy jobb helyet találjon. Másrészt, ha egy szervezet kreatívan tud foglalkozni a kérdéssekkel, amelyeket a személyes tudatosság felkavar, az nagy előnyt jelenthet.” --Jeremy Hunter

„Szerintem, amiben a mindfulness segíthet remélhetőleg, az az, hogy az egyéneknek, vállalati befolyásolóknak és talán cégeknek is megadja azt a szemléletet, hogy szükség van jótékony döntésekre és változásokra, nem csak összességében, hanem a mi érzelmi, fizikai és társadalmi jóllétünk szempontjából is.” –David Gelles

A hit kérdését a “ki tudja?” kérdése jellemzi, a kölcsönös bizalom vagy jóhiszeműség gyakorlása nem csak a vallásosan elkötelezett Buddhisták számára kihívás, hanem inkább a kollektív figyelmesség kérdése, a megosztott felelősség. Hogy tisztán lássunk, ez a típusú hit, amelyre mi utalunk, nem a dogmatikus, konvencionális hitfelfogásra korlátozódik, amely nem kérdőjelez meg semmilyen doktrinális igazságtételt. Mi inkább egy általánosított, nem doktrina specifikus hit-mint-bizalom felfogásra utalunk. Ez az elemi vagy alapvető “tiszta” hit nem vallási tevékenységekre korlátozódik, mivel minden kommunikatív vagy interperszonális kapcsolathoz, amelyet létesítünk, szükséges a bizalom alapfeltétele vagy a “jóhiszeműség”. Hangsúlyozzuk a “jóhiszeműség”-nek ezt a másokkal is megosztott jellegét, mert komolyan vesszük a mindfulness Buddhista és szekuláris szószólóinak gyakori érvét a mindfulness-ről való kölcsönös tanulással kapcsolatosan, amely a Buddhista tanítások és a tudományos kutatás között zajlik.

Noha, míg a mindfulness szekuláris szószólói azt várják az elkötelezett Buddhistáktól, hogy vonják vissza a jóhiszeműségre vonatkozó érvüket, nagy ívben kikerülték, félreértelmezték, vagyis összességében elutasították a legutóbbi kritikákkal kapcsolatban felmerült kérdéseket, mint az éppen gyorsan terjedő cikk ” Beyond McMindfulness A McMindfulness mögött”. A mindfulness szószólói úgy tűnik, nem akarnak a szóban forgó kérdésekkel foglalkozni valamiféle “rosszhiszeműséget” mutatva. Vegyük például Jon Kabat-Zinn-t az állítólagos mindfulness forradalom vezető szóvivőjét. Amikor a The Psychologist című online szaklapnak adott interjút, azt válaszolta: “ez a kifejezés egy személynek a száján jött ki és fejében fordult meg. Amikor azt mondják, hogy ismét elhangzik, az természetes csakúgy, mint minden más kifejezés is, gyorsan el kezd terjedni a világhálón, noha csak egy személynek a száján csúszott ki. Ez nem McMindfulness, távolról sem merném állítani.”

Ugyanakkor melyik inkább a képzelet szüleménye csak? A McMindfulness-re vonatkozó társadalmi viszonyokkal kapcsolatos félelem, amely valójában a jelenlegi neoliberális, kapitalista rendszer tapasztalható körülményeibe van beágyazódva? Vagy inkább az egyén felé fordult, feltételezett mindfulness forradalom fenntartás nélküli ünneplése, amely mivel a fennálló rendszer egyenlőtlen, kizsákmányoló és igazságtalan, ezért csak egy feltételezett jövőbeli forgatókönyv marad, amely soha nem jön el?

Néhányan úgy vélhetik, hogy a forradalom magjait már elvetették, mert a mindfulness különböző területekre való átvétele jótékony hatással volt az egyénekre. De a mindfulness terápiás jótékony hatása soha nem volt vita tárgya. Tisztázzuk újra azt, hogy mi nem vitatjuk a mindfulness-nek azt az egyéneknek szóló terápiás megközelítését, amely a munkahelyeken vagy az otthonokban hozzájárulhat a személyes jó közérzethez. Inkább arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a rendszerszintű problémákat kollektívan meg kell nevezni, mert első sorban ezek okozzák a stresszes állapotot.

Milyen mindfulness forradalom lenne az, amelyben az egyenlőtlenség, kizsákmányolás és igazságtalanság fennálló állapota változatlan marad, vagy ha csak a kiváltságos réteg jut hozzá a nagyobb jóllétet eredményező mindfulness-hez, miközben a problémás körülmények továbbra is fennállnak “business as usual”? A mindfulness változást hozó potenciálja továbbra is nyitott kérdés marad.

Mások is egyetértenek a Kabat-Zinn által kinyilatkoztatott rossz hiszeműséggel. A Buddhadharma “A mindfulness forradalma mit jelent a Buddhizmus számára?” című kiemelt cikkében négy prominens tanítót interjúvoltak meg. A bevezető kommentárjában Jenny Wilks megjegyezte, hogy “haszontalan a vita szempontjából, ha megosztottá válunk ezzel kapcsolatban, mert nem értjük meg, mi történik vagy mik a különböző oldalak motivációi. A berögzült álláspontok nem segítenek abban, hogy a mindfulness-t övező véleményeket és nézeteket kibontsuk.”

Jogos, noha pontosan a mások motivációjának figyelmen kívül hagyása, vagy inkább az elkötelezett Buddhisták félelmei mögött megbújó indíték elferdítése az, amit az olyan tanítók, mint Diana Winston, Trudy Goodman és Barry Boyce válaszaiban fellelhetünk. Mindegyikük úgy ábrázolta az elkötelezett Buddhista félelmet, mint a Buddhizmus “felhígítása” miatti alaptalan félelem.

Azonban nem ez áll a McMindfulness-szel kapcsolatos kritikák mögött. Valóban, elkötelezett Buddhista szerzők utalnak a Buddhista eszményekre a kritikájukban. De ezt nem azért tesszük, hogy megerősítsük azt a tradicionalista álláspontot, amely ellenzi azokat a kísérleteket, amelyek a mindfulness-t a jelennek akarják megfeleltetni, aktualizálni. Azt sem állítjuk, hogy a tradicionális Buddhista megközelítés az egyetlen igaz út a mindfulness-szel kapcsolatban. Inkább arról van szó, hogy összekössük az őszinte együttérzésről szóló Buddhista eszményeket, ahogy Bhikkhu Bodhi megfogalmazta, a szélesebb társadalmi, politikai kihívásokkal, amelyeket a kortárs mindfulness-szel kapcsolatban szükséges tárgyalni.

Mi nem idealizáljuk túl a gyakorlat “tiszta” kontextusát, amelyet manapság “felhígítanak”. Mi inkább elfogadjuk, hogy szükség van arra, hogy nem-Buddhista felfogású gondolatrendszerekkel is dialógust folytassunk a mindfulness aktualizálásáról. Ezért szükséges, hogy világosan érthetővé tegyük a releváns Buddhista indíttatásokat és meghívjunk másokat, hogy jóhiszeműen vendégszeretettel folytassunk eszmecserét. Azonban amivel rendre találkozunk, az az elutasító rosszhiszeműség, amely félreértelmezi a kollektív kérdésfeltevéseinkre való meghívásunkat és tévesen“fundamentalista” reakcióként állítja be.

Egy másik ragyogó példa a rosszhiszemű válaszra David Gelles Tudatos Munka című könyvének egy egész fejezete, amelyet a McMindfulness kritika cáfolatának szentelt. Gelles szándéka szerint a mindfulness fő irányzatával kapcsolatos félelmeket akarja eloszlatni, azonban ehelyett az elutasítás, témakerülés és túlzó elferdítés retorikai stratégiáját alkalmazza. Úgy festi le a McMindfulness kritikát, mint egy “vonzóan aljas szemlélet”, amely az “agymosás” burkolt cselekvési terveként festi le a vállalati mindfulness-t. A vállalati mindfulness-szel kapcsolatban szkeptikusokat “összeesküvő” “rémhírterjesztők”-ként mutatja be, akik állandósítják azt a téves gondolatot, hogy a meditáció “káros” vagy ami valakit “rosszabb emberré” tehet. De ezt mondjuk mi?

A McMindfulnes kritika arra összpontosít, hogy a vállalati mindfulness programokat a neoliberális egyéni autonómia önvezérlő logikája irányítja, az a mítosz, amely szerint az egyéneknek egyszerűen “szabad választásuk” van, hogy a stresszt vagy a jóllétet, a nyomort vagy a boldogságot válasszák. Gelles megemlíti a népszerű mindfulness tanárt, Sharon Salzberget, aki szerint a munkahelyi mindfulness az emberek számára “világosabb választási lehetőséget” kínál- és hogy előfordulhat, ahogy Salzberg Gellesnek megfogalmazta, hogy “ráébrednek, hogy el kell menniük.” Azonban lehet, hogy nem. Újfent, ki tudja?

Lehet, hogy az emberek soha nem ébrednek erre rá. Vagy az egyén ráébred arra, hogy egy elnyomó és mérgező vállalati kultúrában dolgozik, amelynek a tevékenysége, gyakorlata vagy termékei a személyes értékeivel ellentétben állnak. Azonban lehet, hogy nincs más lehetősége, hogy elhagyja a jelenlegi munkahelyét és ott ragad. Lehetséges, hogy nincs meg az a társadalmi és kulturális tőkéje, hogy egyszerűen elszökjön a jelenlegi körülményeitől.

Itt megemlíthetjük az Amazon munkakultúrájáról szóló ismertetést, ahol számos embert megkérdeztek és beszámoltak arról, milyen nehéz elhagyni egy toxikus légkörű környezetet részben a csoport nyomása miatt és részben az erkölcsi parancs miatt, hogy gyakorold a “szabad választás”-t, valósítsd meg önmagadat, találd meg az önbecsülésedet miközben panasz nélkül teljesítesz kényszer alatt. Mennyiben ellensúlyozná tehát a mindfulness-nek az önigazgatás és a vállalkozói önfejlesztés neoliberális logikájához való alkalmazkodása az elnyomó vagy kizsákmányoló rendszereket, amikor ezeket a rendszereket az egyéni autonómia erkölcsi kényszere racionalizálja?

Gelles és a Buddhadharma által megkérdezett tanítók számára az egyetlen belátható probléma a mindfulness mozgalommal kapcsolatban a “jó tanárok” hiánya. Barry Boyce, a Mindful magazine szerkesztője az “Ez nem McMindulness” című beharangozójában azt állítja, hogy a jó tanárok azok, akik “nagy mértékben függetlenek” a vállalati szponzoraiktól. Azonban valóban lehetséges ilyen függetlenség?

A vállalati szponzorokkal fennálló érdekellentétek, összejátszás és szimbiotikus kapcsolatok szavatolják-e, hogy ezek a programok a szervezeti status quo keretein belül maradnak? Valóban elvárható-e a mindfulness tanítóitól a “függetlenség”, amikor a megélhetésük a vállalati szerződésektől és kifizetésektől függ? Miért harapnának abba a kézbe, amely eteti őket? Még ha ezek a vállalati mindfulness programokat ki is terjesztik arra, hogy a stressz és a társadalmi szenvedés okait és körülményeit vizsgálják, ezek a programok vajon összeegyeztethetőek lennének-e a profit maximálás alapvető céljaival? Nem tekintenének-e ezekre a programokra veszélyként (különösen, ha a legnagyobb tehetségek döntenének a távozás mellett a mindfulness oktatásnak köszönhetően) és inkább a vállalati érdekekre leselkedő veszélyforrásként, mintsem erősségként.

Ezek mind nyitott kérdések, a veszélyek és a lehetőségek, amiket úgy lehet összefoglalni, hogy “ki tudja?” Bízunk benne, hogy aki elkötelezett a mindfulness iránt, az egyetért abban, hogy lehetetlen teljes mértékben előre látni a változást. A mindfulness egy gyakorlat, amely abban segít, hogy tudatosak legyünk a megszokott és be nem vallott körülményekkel kapcsolatban, amelyek formálják cselekedeteink mögötti indíttatást és tetteink következményeit. Ez egy olyan gyakorlat, amely segít fogékonnyá válni a jelen valóság erői iránt, segít abban, hogy újra és újra olyan döntéseket hozzunk meg, amelyek körültekintően irányítják a tetteinket, hogy ezáltal egy kecsegtetőbb jövő elé nézhessünk, amely megérkezhet, de lehet, hogy nem.

A “ki tudja?” nyitott kérdése –hogy időről időre gyakoroljuk a jóhiszeműséget a kapcsolatainkban, döntéseinkben, tetteinkben- ez a kiindulópont, a lehetőség feltétele a mindfulness folyamatos gyakorlásának, függetlenül attól, hogy valaki buddhista megközelítést alkalmaz vagy sem. Abban reménykedünk, hogy a mindfulness-ről szóló viták jobban figyelembe veszik a “ki tudja?” közös dilemmáját, amely a személyes jólétet kölcsönösen befolyásoló rendszerszintű problémákkal kapcsolatos kérdéseken ível át. Ezek a rendszerszintű problémák egyszerre jelentenek veszélyt a mindfulness jövőbeli fejlődésére, és ugyanakkor a táptalaját nyújtanak a mindfulness forradalmi potenciáljának.

“Ki tudja?” ez egyben egy akadály és egy nyitány is. Akadállyá válik akkor, amikor a mindfulness hívei a „ki tudja?” kérdést idézik fel, amellyel el lehet utasítani vagy meg lehet kerülni a mindfulness individualista, intézményi vagy vállalati felhasználásával szemben feltámadó kihívásokat. Azonban egy nyitánnyá válik, amikor az éberség hívei a „ki tudja?” kérdéssel foglalkoznak, mint egy közös talánnyal, hogy kifejlesszék azt a szellemi vendégszeretetet és jóhiszeműséget, amely szükséges a buddhista és nem buddhista felfogás közötti kölcsönös tanuláshoz, valamint a mindfulness ígéretes jövőjéhez – egy igazi mindfulness forradalomért.

Függetlenül attól, hogy valaki vallásos vagy világi orientációjú személy, a mindfulness (éber jelen tudatosság) gyakorlása nem kevesebb, mint a hit gyakorlása.